Nagy zűr van az én lelkemben,
Nem találom a világban helyem.
Lelkem olyan most, mint egy tábortűz,
Ki tudja milyen messze, s hova űz?

Nem találom lelkem nyugodtságát,
Szívem másik párját, mely örökre összeforr
Egész életen át,
S testem sírig tartó boldogságát.

Van, ki mindent megkap a semmiért,
S van, aki mindenét feláldozná, a semmiért.
Van, kinek könnyen jön-megy minden.
De nekem miért nem?

Nem találom azt a világot,
Miről a meggyötört,
Fáradt szívem
Csak álmodhatott.

Milyen világ ez, miben élünk?
Félek élni, félek, hogy élhetek,
Boldog vagyok, hogy tisztelhetek:
Tisztelem azt, kit tisztelni csak lehet!

A művészet miben minden örömöm lelem,
S érzem ezzel végleg kiteljesedtem.
Megtartom ezt magamban,
Hisz ez az, ami halhatatlan.

És a természet! Ó, a természet!
Minek örülni tiszta szívvel lehet!
A világ láttán ezzel csitítom le feldúlt,
Mélyen sérült, de tiszta lelkem.