Titkok börtönébe zárva élem az életem
Kínzó érzések acélos bilincse fogva tart
Viharzik bennem a kétség a gyötrelem
Hánykódó sajkámtól oly messze még a part

Szemem a végtelen szürke semmibe réved
Lelkem békéjét vajon hol, merre lelhetem?
Mondd mért küldött Isten az utamba
téged
Átok, vagy mézízű áldás vagy te énnekem?

Rám borul a sötét éj vasmarkú csendje
Hagyom, hogy födje be vívódó lelkemet
Kába álomba húz a messzi végetlenje
Egekre szárnyalni nekem már nem lehet

Szárnyam összetörtem véres küzdelemben
Harcot vívtam ellened-érted szüntelen
És te nem is sejted mi zajlik szívemben
Hogy nem szeretni téged többé már képtelen

Omlok, fáradok, már erőm a végére jár
Mit sem ér a harc, az ádáz, dőre küzdelem
Rád még új hajnal, fénytől ragyogó napja vár
Repülj a széllel messze, nem bánom, engedem.