Mi egy álom volt az ezerből.
Most kártyavárként összedől.
Mit elvakult fantáziám nem is sejtett,
hogy egy-egy érintés száz csodát is rejthet,
hogy egy-két pillantással szívem rabul ejtett
madárként száll. A végtelen kalitkában.
Mit te fontál nekem és én alig vártam,
hogy megleljem szemedben. Mit szívemnek szántam.

Mi e barna szempár sejtelmes varázsa?
Melyben megannyi szikra hullik a parázsra.
Lángra gyújtva halott szívem hamvait.
Miket szélként fújtak szét az idő karjai.
S mindig, most is csalódtam.
Önnön hibás valómban.
Mert eltemettem rég a legnemesebb érzést.
Mi pillanatok alatt szülhet ezer kérdést.

Vagy nem is ejtett rabul?
De hogy maradtam alul?
Ez is olyan gondolat,
mely lelkeket boncolgat
mitől szentek és romlottak.
Egyaránt bomlottak
szét! A meg nem értés mezején.
Mint a végén úgy az elején.
Az idő kényes kezdetén.
Hol nem volt más csak te meg én.
Ott nincs szükségem egyébre,
csak annyira hogy te kérj meg.
Legyek én a mindened?
S megteszem, amit lehet