Hajnal

Nyári reggel
korán felkel,
leskelődik a napsugár.
Nagy ősi tölgy,
mint Uri hölgy
magányosan álldogál.
Lágy szellőre
egy-kettőre
lombja táncol szinte már.
Mennyi fáradt
csöppnyi állat
otthonra benne rátalál.
Szelíd tájon,
amíg látom,
nyugalomban a határ.
Kis teraszon,
kávézaccon
gyenge harmat illan már.
A kalyibában,
a homályban
parázslik a szembogár.
És itt ülök én,
fűt a remény,
szívem szinte kalapál.
Semmi kincsem,
otthon nincsen
semmi, ami hazavár.
Nyugalomban
a vadonban
a béke engem megtalál.