Dalnokom

Az idő nesztelen rohan el, s tova,
s én nem szállok vele, le vagyok maradva.
Minden lépésem tétova, parttalan,
és nem láthatom, mi van a markomban.

Kis hajó a vízen, benne egyedül én,
és futunk az óceán végtelen vizén.
Tudom a célt, bár látni nem látom,
félek egy kicsit, de az Úrban megbízom.

De csendes magányomban halk hangot hallok,
s jön egy kedves, túlvilági dalnok.
Nem értem a nyelvet, melyen szólni kíván,
de énekére szívem virágokat nyit már.

Hallgatnám tovább,de az árny elsuhan,
nem marad más, csak a hajó, s magam.
Tűnődök az élet különös dolgain,
de egy csomó nem akar oldani.

A dalnok szava kötötte a csomót,
az ismeretlen szavak, melyeket dalolt...
a kedves mosoly, a szép szemek...
azt hiszem, ezt hívják szerelemnek!

De ami ennél jobban fáj,
az az, hogy ő már nagyon messze jár.
S én egy ábrándképet kergetek tovább,
melyet nem teremt e világ.

Kikötött csónakom, igen, a túlparton,
azóta keresem rejtélyes dalnokom.
Kerestem sokakban, azt hittem, megleltem,
de már bizton tudom, nem lesz meg szerelmem.

Feladtam keresését, tovább nem próbálom,
ebben a világban úgysem lesz meg párom.
Várom a percet, hogy csónakba üljek,
s a Styx folyó mélyén, vele egyesüljek.

S nem kell e világ gaz hiúsága,
sem aranyos ifjak boldog bujasága.
Nem kell a szerelem, bánja a kánya!
Dalnokom nem lelem e világ fiába.

Tudom, hogy ez elég nevetséges,
egy lidércbe ugyan ki lenne szerelmes?!
De azt mondom, mindenki ezt teszi,
csak ők lidércük meglelik.

De nem lelem enyémet, nem tudom nevét,
csak aranyos hangját, gyönyörű szemét.
nem kaphatom meg ebben a világban,
nem lehetek övé vad éjszakában.

Egyedül kell végig sétálnom e létet,
mert nem lesz meg párom, ezt előre érzem.
De magányomban mindig tudni fogom,
a túlvilágon vár gyönyörű dalnokom.