Izzó láva csapódik a Napba,
Mikor hajnal van, s pirkad!
Lágy harmat ad csókot a napnak,
Mikor az sugaraival melenget.
Arcom hideg az éjszaka miatt.
Mint megfáradt, megtört aggastyán lépkedek!
Messze a csillagok, melyeket homály takar be,
Még vissza-visszaüzennek!
Még visszaüzennek, hogy várnak reám,
Még hallom, vígasztalnak, nevetnek!
Gondjukat mindig megosztják velem!
Vagy talán fordítva! - Meglehet!
Még várnak reám, kacagnak felém,
Mondják: meséljek, beszéljek én!
Simítgatják előttem a beláthatatlan göröngyös utat,
Ha rá lépek, hát nevessek.
Ők azok, kik megértenek, szégyen reád, óh, világ!
Dicsőség neked, óh, világmindenség!
Hiszen utam olyan magányos,
Akár a közöttetek haladó Üstökösé.