Mint a szőllő kebeléhez
Szorítja támaszait,
Vagy a bús szilfa mellyéhez
A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással
Eggyé olvadt csókjain
Félig alélva portyásznak
Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek
Én téged s te engemet,
Ha úgy szorítná, míg élek,
Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim
Úgy egyesűlhetnének,
S ajkaidról ajakaim
Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában
Úgy megvetném a nektárt,
A menny ambróziájában
Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában
Örömmel alélnék el,
S szádból e boldog órában
Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!
Már megy lelkem kifelé:
A halálban se váljunk meg,
Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat
Egymástól elszakasztja,
Bontván csendes álmainkat,
Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,
Hol elhúnyni találunk,
Egy zőld sírhalom magában
Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek
Egyesűlt lehellettel,
Csókok közt emelkedjenek
A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,
Hol örök élet hever,
Hol a mennyei tetőkre
Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára
Halhatatlan tavasz néz,
S örök fényt fest hűs aljára
Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,
S a szellők fuvallási
Tisztábbak, s jobban újítnak
A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről
A bús könnyek lehúllnak;
Ahol a vérzett szívekről
A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket
Örök láncok kerítik,
S egymással szerelmek őket
Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját
Megöleli végtére,
És Petrarca hív Lauráját
Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal
Néz Abelard hívére,
Helóízt jobb foganattal
Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -
Nézd, az ég már nyílva vár:
Jer, haljunk meg, én nem kések,
Óh, bárcsak ott volnánk már!