(1986. szeptember 15. hétfő. Az írás megjelent
az OMIKK – HÍRADÓ 12. Évfolyamának 9-es számában,
1986.szeptember 24-én. szerdán.)

Nem tudom, mi van velem, de újra érzem, élek!
Szemeimben látom földi másod, képed!

Nem merem elhinni, hogy ugyanaz a lényeg,
Nyelvem nem kettős, s mondataim érted.

Biztos sejtetted, hogy rám angyalok néznek szemedből,
Ó, tündöklő Mennyország, sugaras tekintet!

Az emberek eddig csak sajnálattal mértek,
Vagy nevettek rajtam, s olykor elítéltek.

Hiába búgdosott szívem furulyája,
Hogy válaszra csendüljön a szépnem muzsikája,

Egyik sem értette, mint Orpheus dalát,
Csak fagyos mosollyal lassan tovább állt!

Most végre újra él és felröpít a fény,
Viharos tengerről hajóm tán partot ér!

Tudom, barátod van, s harcom érted nehéz,
S hiába küzdenék, zsákutca az egész!

De fondorlatos módon csábított a remény,
Képzeletem szárnyán este megjelentél.

Éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyban,
Mesét szövögetve csend-terhes szobában.

Azon gondolkoztam, hogyha te szeretnél,
Színes szenvedéllyel szigetet képeznél.

Míg sötétben feküdtem, kigyúltak a fények,
Magunkat láttam egy boldog szép jövőben;

Orgonás éjjelen a Mátyás templom előtt,
Hangversenyen ültünk, s a közös múltunk között.

Az indulatos dallam hömpölygő rohama
Összefűzött szívünk meg-megdobbantotta.

De nem bírtunk tovább a méltóságos daccal,
Testünk összeért, félelmünk takarta!
Egy más alkalommal gyalog Bakonyt jártuk,
Hogy híres, régi költők hajlékát meglássuk.

Kétszáz éve laktak ott a Kisfaludyak,
Kik „Zabolcs” vezértől számítják magukat.

Aztán a szeretett Berzsenyi is ott élt,
Kinek menedéke valódi álomkép!

Batsányi hazája sincs innen messze,
Hisz Tapolcán született, az volt székhelye!

Onnan Győr mellé utaztunk tovább
Abda községébe, hol Radnóti járt, s halál!

Szívedben is, tudom, egész nagy a vágy,
Hogy virággal ápold a mártír szent porát!

Eger szép város, őrzi hősi múltját,
A jelennek adva dicsőséges példát!

Várában Színház van, oly lenyűgöző hatás,
Csak nyáron játszanak itt, de vérbő komédiát!

Barangolásunknak mégis vége szakadt,
A vidám napok sora hirtelen elakadt.

Dolgos hétköznapok űzték el a nyarat,
Pergő ritmusának engedtek csak utat.

A tűnő idő fáján rügyező szív dobog,
Eltemetett vágyam benne tán – fellobog!

Hosszan tartó lángja égig emeli,
Béke olajága nevét hirdeti.

Közben Barátaink néha el-eljártak,
Víg órákat adni a robotos munkának.

Mindennap olvastunk sok szép igaz könyvet,
Gondolkoztunk azon, hogy melyik is ér többet.

Ha gonosz érdekharcban a külvilág kavart,
Csendben megbeszéltük, s elmúlt az hamar.

Nézd a napsugarat, az ablakon beköszön.
Reggel van újra, fel kell hát öltöznöm.

A valóság kietlen, az álom elrepül,
A nap szekerén nyargal, s az Éj alámerül.

1986. szeptember 15. hétfő.