Szenvedélyes szerelem


Soha nem engedték,
hogy eggyütt legyünk,
mi mégis találkoztunk
ott, a dombtetőn.


Szemébe nézve mindig is tudtam,
csókja ízéből mindig is éreztem,
hogy ketten vagyunk az egész világon,
s hogy egyedül, csak őt szeretem.


Szerettünk volna messzire menni,
valahol, ki senki se lát,
egy kis szigetre, mi csak a miénk,
hol boldogan éltünk volna talán.


De mostmár tudom, hogy
az álmunk nem volt hiába,
éjszaka álmomban jártam ára.
Hol simogatta testünket a napsugár,
s szeretkeztünk az óceán partjának homokján.


Féltem attól, hogy mi lesz akkor,
ha fölébredek, s már nem lesz velem,
hogy egyedül fekszem az ágyamban,
s tiltott csókunkat nem láthatja senki sem.


De egyszer úgyis eggyütt leszünk,
s nyíltan szerethetjük egymást,
mint valahol messze, messze,
álmomban az óceánnak partján.


Irígykednek majd az emberek,
a vén öregek, s az ifjúság,
hogy így a csókunk csak a miénk,
s hogy el nem veheti senki már.


Így váljon az álmunk valóra,
s ne ítélje el senki azt,
hogy két szerelmes, ki el volt ítélve,
szabadon élnek, míg élni szabad.

2008.03.30