A szerelem megálmodott engem,
mint tavasz, a harmatot a réten.
Arany ágyából velem ébredt,
bambulva, velem csodálta a szépet.

Álmos pillanatban, apró sugarakban,
fürdött meg a harmat, s búcsúzott.
De én érzem, hogy apró világában,
gyönyör az amit bennem hagyott.

A szerelem nem adja fel, s álmodik
édes madár dalba, bele költözik.
Szét szórja a szélben, s ki halja
szívének édes dallammal, vigasztalja.

Mert a szerelem az bohém, s vágyakozó,
neki a valóság túl szürke, Ő álmodozó.
A csoda élteti és a varász tartja ébren,
ha nem hiszed, nézd meg Kedvesed szemében.

Suttogó