Rabságra kárhozott mindennapom
börtönében kattog az idő.
Reám hinti könnyeit az ősz -
erőtlen napsugár az arcomon

játszik - csiklandva szívem bánatát.
Szoborrá avat most a magány...
Kínomat vésőd faragja rám -
kőpor gyűlik szerelmünk távlatán.

Vaksivá tett nagyralátó szemed,
káprázataid között feledted
léted utolsó napsugarát.

Durva kezed már nem hatol át
menteni kőbe zárult szerelmet -
tárva súlyos cellaajtaját.