A gyarló ember
Száguld az emberiség a végzete felé.
Egymást taposva él e kegyetlen világban.
Küzd, harcol, kapar egy új világot magának.
Rakja a koszos pénzét sorban egymás mellé.

Tébolyultan éli fel a természet kincseit.
Tönkre teszi önmagát és a népeket.
Ármányt sző és öldököl sok életet.
Címért, rangért megtapossa véreit.

Elvakult szemmel, kifordult erkölccsel
Dőzsöl, és a kéj kétes mámorában él,
Míg más szenved, és már nem remél -
Szenvedése felér a lelki bilinccsel.

Van, ki a gomolygó fellegekben jár,
Onnan tekint a tékozló világra,
Mások kiszolgáltatva, a földön járva,
Nyomorúságban, hol a kínnak nincs határ.

Gyarló módon sírt ás az emberiségnek,
Nem látja, hogy önmagát is eltemeti.
Tobzódik, és már unokáját sem mentheti,
Kihal a föld, nyoma sem marad az életnek...