Kőbe zárt világ
Töprengő hajnali órán,
Kőből szőtt világot képzelek,
Hol kő-liánok keringőznek,
S átfogják kőbe zárt testemet.

Mohos dallamot szór most a fény,
S az eltévedt, kóborló csillagok,
Ám kőbe zárt érintések foglya,
Egyedül már csak én vagyok.

Kőbe zárt arcom sosem nevet,
Kőből írt, bús titkokat rejt,
Elveszettnek hitt, hűtlen álmokat,
Egy kőbe zárt világot felejt.

Kőbe rótt pillám sosem rebben,
Derengő, kő-színű hajnalon,
Kőbe égett szívem meg sem rezdül,
Ha körülfogják fagyos sóhajok.

Fázós, reggeli szivárvány-harmat
Cseppje csordul zord kőarcomon,
S felnyílnak a kőbe lopott zárak,
A tiszta fényű, csend-holnapon.