(A szerelmes kan vallomása imádottjához)

Szerelmetes kocám, hódolatom tárgya,
te vagy disznólelkem testet öltött vágya!
Tekints reám kérlek, ki így imád téged!
Engedd elröfögnöm e disz(n)ódát néked!
Mikor megláttalak a Sörtés körtéren,
megcsillant a napfény rózsaszín sörtéden.
Ringott telt tomporod, mint tenger hulláma,
lépdeltél kecsesen, ahogy (t)úri dáma.
Sonkáid remegtek, mint moslék a tálban,
nem láttam ily kocát széles e határban.
Belenéztem kékes, vizenyős szemedbe,
s felpezsdült a vérem. Testem minden nedve...
Csodás, lenyűgöző, fenséges röff-hatás!
Ó, te kanszív-törő párosujjú patás!
Szenvedés az estém, gyötrelem nappalom,
és ezt megvallanom nem volt még alkalom.
Mint új malacpersely, üresek az éjek,
nem nyújtanak vigaszt már a régi kéjek.
Nem segíthet orvos e súlyos szívbajon.
Érted reszket tarjám, lapockám, karajom.
Tudom, kannal eddig nem háltál az ólban,
egy sem részesített még disznói jóban...
Mindent odaadok, hidd el, hogyha kéred.
Csak őrizd meg nékem ékes szűzérmédet!
De nem is eresztem mondandóm bő lére.
Ha eldobod szívem, várok a böllérre!
Úgy ám! Ha nem hallod meg e bús disznó jajt,
legyen hát belőlem vagdalthús, disznósajt!
Főzzék ki zsíromat ízes töpörtyűnek.
Nélküled az élet nem kell, csak a nyűnek!
Más kocával létem kín volna, s rút hátrány!
Vegetálnék csupán, mint mihaszna ártány.
Röffents hát igent, és – mellemen e csülök
– véled minden napot, hidd el, megbecsülök!
Éretted túrok majd, kívánságod lesem,
s füledbe horkantom: imádlak édesem!
Összeröffenünk majd, ha vár szalmaágyunk,
és kis kurta farkú malackákra vágyunk.
Szerelmetes kocám, zárom ím fohászom.
Dönts árva szívemről! Addig dagonyázom.