Árnyéktestvér

Egyszer barátként érkezik Ő,
Gazdaként köszöntöd, bár a hosszú utat Te jártad,
Mindig tudtad persze, hogy eljő,
Hiszen a születés vértestvére az elmúlásnak.
Megismerni volt időd,
Gondolatban már koccintottál Vele párat,
Nem idegen, mint azelőtt,
Baráti kézfogás után ellazul a vállad.
Nem leszel már többé egyedül.
Társad lesz tovább a bársonyos csillagréten,
Nem üvöltesz gyötrőn veszettül:
Nem fáj semmi, újra gondolat Vagy, mint régen...
Ölelő melegség lep most el,
Pedig végig azt hitted, hogy megfagysz,
Súgták az árnyak, hidd el:
A halál csak azoknak fáj, akiket itthagysz...