Búcsú pillanat ez most.
Drága jó Nagymamát Charon ladikja
Viszi már Styx vizén a sötét Hádészba.
Óh, hányszor hurcolta kezébe lámpáját,
Míg fáradtan vonszolva csoszogta fájdalmát!
Ilyenkor elnéztem, s nem hittem sosem,
Hogy jön még oly idő, amikor elvesztem.
Félhomályos szobájában ágyához odaért,
Kibontotta haját, s nyugovóra tért.
Mellette hevert éjjeli szekrénye,
Petróleum lámpáját a közepére tette.
A szekrény szélén feküdt kedvenc újsága,
(A Nők Lapja) amiből ábrándos lelkemet
Mesével táplálta.
Először tőle kelt életre Mátyás alakja,
Az igazságos királyért rajongtam miatta.
Kinizsi Pál hősi harcait, s a törökverő híres Hunyadit
Ő zengte előttem sok éven át,
Adjátok, adjátok vissza Nagymamát!
Ó, hányszor jött utánam, ha elcsavarogtam,
Milyen jól esne most szájából a szólam,
Az utánozhatatlan: „Ó, kisfiam!”
Mikor megszülettem, bénán és betegen,
Rokonaim közül ő volt az egyetlen,
Ki rögtön elfogadott unokának engem!
Ha a tanyasi fiúkkal vígan futballoztam,
Kérlelt, de csak későn, hogy már vacsorázzam!
Hajnalban sepert, hogy tiszta legyen a kert,
Mire felébredtem, a konyhaasztal
Minden finomsággal megtelt!
Egy nyáron utcájukban a villanyt bevezették,
Könyörögtem ezért, hadd nézhessek TV-t,
S mert neki nem volt engedték Veresék.
Együtt izgultuk a futball – bajnokságot,
Hogy vajon külföldön jegyzik az országot?
A Salto Mortalét is együtt figyeltük,
Minden epizódját rögtön megbeszéltük.
Néha úgy éreztem, nagyon bátor asszony,
Még viharban sem csak önmagára gondolt,
Hanem, ha az állatok az udvaron áztak,
Rohant terelni, bár tagjai fáztak.
Néha megfigyeltem, a libát hogyan tömi,
S de sokat nevettem a furcsa szón, hogy: „ugyi!”
Hányszor hallottam lócának a padkát,
Mely a nyári konyha előtt mindig üresen állt.
Mozi készülődött az elhagyott tanyán,
Iskolamoziba ültetett Nagymamám!
A Tenkes Kapitányát néztem meg ott sokszor,
S elszégyelltem magam, film közben ilyenkor!
A ház előtt égbe nyúlt néhány sudár nyárfa,
Istenem, gyermekkor, hová lett varázsa?
Kamaszkorom végén, de sokat szenvedtem,
Városom? Közösség? Kín volt az, gyötrelem!
Ezért vágyott hozzá agyonzúzott szívem,
Késő délután volt, mire megérkeztem.
Szalonnát, kenyeret evett, én is azt étkeztem.
Másnap felébredve kertjébe siettem.
Kaszáltam egész nap, de jó volt az, nekem!
Mosolygó Nagymamám, miért nem maradt velem?
Miért tűnik a való, miért e rejtelem?
Nem tudom megszokni, hogy a férgek megeszik,
Inkább órákig nézem fényképeit.
De mit is beszélek, az anyag rothadása
Nem tűntet el mindent, mi szívünk dobbanása.
A Pavlovi csodával – amíg emlékezem –
Drága jó alakját újra teremthetem!

1987. december 15. Kedd.