Gavallérok minden nemzet közűl telnek,
Kik a néző szemtől csudát érdemelnek.
Mindeniknek cifrán csillog ruházatja,
De magát a magyar dicsőbbnek mutatja.
Ah, dícsőbb egy magyar gavallér levente,
Nagyobb méltóságot ád a magyar mente,
Melynek zőld posztóját ragyogással szántja
Gazdagon pazérlott arany paszamántja.
Ázsiai veres nadrág fénylik rajta,
Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta.
Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján,
Hármóniás ütést tesz ezüst szablyáján.
Almásszürke csődör lovát táncoltatja,
Lejtős fordúlással kerengve ugratja.
Tűndöklő serényje játszik a szellővel,
Az arany szerszámra hányja gőges fővel.
Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,
Orrán sebes szellőt fúvall és tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
Csótárján az arany meánder tekereg.
Merőn megűl rajta vitéz leventája,
Nem mozdúl semmije, csak a bokrétája,
Melynek kócsagtollból kötött szála között
Az arany boglárba a fény megütközött.
Csillámló pirossa nyusztos kalpagjának
Szégyeníti haját az ánglus dámának.
Barna szemőldöke s hollószín bajússza
Képének pirosló tejét büszkén ússza.
Bársonyszín hajai a széltől suhognak;
Reátekergődzött szárnyain lobognak.

Az ő arcáját is szerelem igézi,
De e szerelem is őbenne vitézi.
Ettől sem puhúl el egy magyar gavallér,
Szívében Vénus is, Bellóna is elfér.
E kettő ád néki kettős ékességet,
Felséges kellemet s kellemes felséget.
S amilyen volt Hektor, mikor fegyverbe állt,
S Andromakhéjától csókok között megvált,
Oly szerelmes vitéz a magyar gyermeke,
Ez a szép természet nagyságos remeke!