Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a híves lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Oltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a csörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is:
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Hol e néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszembe,
Melyen legelőször lobbant fel szívembe,
Melyen rám csillámlott Rózi szempillája,
S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah, azólta nincsen semmi nyúgodalmam;
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan;
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom;
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok; de sírásom nincs kit érdekeljen;
Panaszlok; de nincs arra, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi kínaimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
Elmenvén, kegyetlen! reád tekíntettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szíttam ki szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigris szívbe illő érzéseket
Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett volna:
Most szívem Ily szörnyű tűzbe ne lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerint mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy, - vagy a te hitvány törvényed hibázik.
Vagy tán, - Mit gondolok? - Balgatag szózatok!
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor essőzik legjobban,
Lángozó villámja mindíg akkor lobban.
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Rózi, bár szívem ég -
Félre az eszemből, oskolai kétség!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem!
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek s térdre esek.
Lefestem kínomat sápadtan, s mint félhólt,
Kincsemnek mondom, és - Ah! de már ez mind volt.
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt s én egy néma kőnek reménykedtem. -
Óh, gonosz szerelem! S te vagy ég istene?
Nem, - nem, - az Erynnis szűlt téged, óh fene!
S tán e nimfádat is a Stixnél nemzetted,
S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek, vesszetek! - Mit mondok! - Ah, talám
Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromlám.
Ki tudja? ah, talám bennem van a hiba,
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. -
Itt űlök, s a nap is elhágy már engemet,
S e lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tám a kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.