Jégkristállyá fagyott szívem

Jégkristállyá fagyott szívem
Ebben a dermedt világban,
Január rideg kőszobrában.
Nézem a téli tájakat-
Már a fák is halottak.
Nem engedik be az áldott fényt,
A melegséget, az életet.
Épp ilyenné váltam én is;
Finom energia* mezőjében*
Jégkristállyá fagyott szívem.
Hisz oly egyszerű: létezésünkhöz tartozik
A mindenséget átható körforgás,
Semmi sem örök, csak a változás...
Jégkristállyá fagyott szívemmel
Együtt, vele élek, lüktetek,
Univerzum gyermeke így leszek,
A Te is az vagy, miért lennél más?
Génjeidben kódolva az elmúlás.
Majd az újjászületés ismét
Gigászi erővel tör rád,
Mint tavasszal ömlik a Természet,
S vele száguld ősi D. N. S.-ed-
Csattanva robban tested
Ontva a fényt, életet, meleget.
Hogy átvehesd mindenségi helyed,
Itt, e szellőnyi földi létben,
És lobogva égesd szellemed,
Hogy az utánad jövők értsenek,
S nyomod itt hagyván érezzenek,
Sejtjeikbe mélyen vésődjenek
A te elmúlásod porai,
Tudattalanul nyissanak neked
Szíveikben kitáruló ablakot,
Veled zsongjanak a napok,
S te láthasd mindezt,
Odaföntről örvendhess!
De most zúzmarává váltam,
Jégkristállyá fagyott szívem
Szétroppant a dermedt télben.
S az égető nyárról álmodik
Halott, fagyott, jeges lelkem.