Porhó tépázza arcom, tél sivataga.
Nyelek, jeges levegő torkom hasítja,
ajkamra fagy a mosoly, jéggé a szavak.
Csak félve járom a megdermedt utakat.

Kihalt utcákon a mézeskalács házak,
hófödte gerincükkel, némán csak állnak.
Kémény sugallja csendben, otthon melegét,
táncát járja füst, gomolyag szürke egén.

Tőrként lecsüngő félelmetes jégcsapok,
mentemben reájuk én itt-ott rácsapok.
a jégfegyverek, gyilkos szúrásra várnak,
ők testesítik meg az öldöklő vágyat.

Napsugár melege csillan meg falukon,
csöppenő nyomuk mosolyt fakaszt arcomon.
Nem félek már tőlük, tudom hogy csak vizek,
magammal egyet most emlékként elviszek.