A Népköztársaság útját csoszogom éjjenként.
Magányom hordom a holdfényben szégyenként.
Egyik éjjel szembe jött velem sugaras szempárod,
(S úgy hallottam) - bársonyos hangodon nevemet kiáltod.

Üres volt a járda, nem jött ott senki.
A Főváros ilyenkor, - már lefeküdt szunnyadni!
(Mégis úgy láttam) - kitárt karokkal vidáman röpülsz felém,
Te szőke, kék szemű, Tatjánai remény!

Kitártam karomat, - röpültem feléd!
Így értem el futva, - a Hősök terét!
Megtorpantam. Senki nem volt a járdán,
Csak egy locsolóautó tisztított utat, a város sugárútján!

Lekonyult a karom a felkelő nap bíbor hajnalán,
Ott álltam egyedül, - elhagyatottan, árván!

1975. augusztus 03 vasárnap.