Hagytalak volna magamnak, a ki nem mondott gondolatnak,

titkok rejtekén tündökölő egyetlen kis csillagnak.

Akkor most tudhatnám, s rajtam kívül senki más, hogy

milyen jó érzés is ábrándozva várni Rád.


Tudhatnám, hogy lelkemben csillogsz, mint gyémánt,

hangod selyme, akár egy lágy halk melódia,

s mikor meghallom szívem végre nyugalmat talál,

miért is nem hagytad, mond, miért változtál?


Karoddal kedvesen átölelsz, úgy, hogy

ne lássa senki más, s bájosan mosolyogsz,

mikor csendesen hallgatod, mit a kimondott

szavak mögött magam is csak elhallgatok.


Közelségem miért zavar, mi az, mi tőlem űz?

Szótlanságod talán válasz a sok miértre.

Jeleket hagyunk múltra jelenben a jövőnek,

s talán eljön az idő is, mikor tényleg értelek.