Mikor megszülettél, hazánkat vihar verte,
S ahogy fejlődtél, nőtt jövőd reménye.

Érdekelt minden szép, ami kincset sejtet,
Minden törődést virággal hintetted.

Újra feltűnik a házunk előtti hinta,
Mely szárnyaló vágyadat felhőkhöz húzta.

Dallal üdvözölted a mennyei sereget,
Szép hangod zenéje szívembe rekedt meg.

Újra feltűnik egy vasárnap délután,
Újdonsült kockákból épült a palotánk.

Álmaim várát alkothattam volna,
Sikeredet néztem toporzékolva.

Megsajnáltál engem, s nem árulkodtál,
Nekem segítettél, s tanácsot osztottál.

Szüleim intelme csupán egy kérdés volt:
„Meg tudod mondani, hogy mégis mi bánt most?”

S ha rügyező tavasszal megnyílt a garázs,
Kocsiban ülve várt ránk sok utazás,

Siettünk megnézni Nagymamát, Nagyapát,
(Bár Kondoros, Karkhalom, két külön világ!)

„a régi időkre emlékszel-e még?”
Hazafelé az úton e csendes dal kísért.

Furulyaszót, ha hallasz, pásztorra gondolsz-e?
S pásztorról családunk jut-e majd eszedbe?

Az autóban fölcsendülő kánoni danolás
Hirdette nekünk: a család örök áldás.

Még emlékszem az első zongorára,
Együtt gyönyörködtünk a „Tavaszi zsongásba”,

(Mintha forrás csobogna ujjaid játékán,
Elbűvölő hangok a zene palettáján.)

Kamaszkor hajnalán Pozsony is megismert,
Zongorázni pedig a Rádió hívott meg!

Szerény hitedre mindenki vigyázott,
Énektanárod művészként imádott!

Irénke néni egyre buzdított:
„E csodálatos hangszert soha ne hagyd ott!”


De leszakítottad a Múzsák virágát,
Hagytad hervadni duzzadt szép bimbóját!

Neked más volt fontos. Őszintén szeretted a nyelvek világát!
Versenyeket nyertél, bár sok irigy ágált rád!

Hőseink emlékét egyszer úgy tisztelted,
Küzdelmes életüket vállaidra vetted,

S e nemes anyagot úgy megszerkesztetted,
A meghirdetett versenyt te meg is nyerted.

Gyermekkorunk delén volt egy karácsonyunk,
A puha hólepel csikorgott alattunk,

Mindez akkor történt, mikor vonatról leszállván
Bukdácsoltunk előre sok magas hóbuckán,

Vidám kacajjal haladtunk süppedve,
Kipirultan vetődtünk Nagymamánk elébe.

Alig értünk oda, furcsa zaj morajlott,
A csilingelő pejló fürge szánt vontatott.

A rajta ülők kezében gyertyafény pislogott,
S a felcsendült énekszó messzire hallatszott.

Ahogy megérkeztek, porzott utánuk a hó,
Mintha égből jőne egy szélsebes szánkó!

Néhányan jöttek ők, kamaszkorúak,
Betlehemes ruhában nők és férfiak.

Szobánk ajtaján erélyes kopogás,
S így torkunk mélyéről remegő suttogás:
„Szabad!”

Bölcsővel kezében belépett a csapat;
Énekszó köszöntött, s lábuk nagyot dobbant.

Jézus születését hosszan elmesélték,
Pásztorok dalait tisztán énekelték.

Sok évig vártuk még e múló tüneményt,
E különös karácsonyként számon tartott élményt!

Később, felserdülve, a fát is díszítettük,
Ajándékainkat alája tehettük.

A családi énekkar boldog örömében,
Az összetartozást hitte borban, békességben.

A mostani karácsony Ámor új ruhája;
Fortuna varratta, hogy hajtson igájába.


Vénusz szíve az, mely benned most lüktet,
Az Istennő tőled is elvárja az örök hűséget.

Boldog vagy? – kérdezem. Örömmel nyugtázom,
Hogy több karátos szemed tündökölni látom!

Új élet vár rád, a jövő bizonytalan útja,
S mert te vagy a büszke nő, lobogó fáklyáját
Te fogd a markodba.

Nem mondhatod többet, hogy nem érdekel téged,
Hogy közömbös a közügy, s többre nincs igényed.

A termékeny jövőt hordod majd magadba,
S ahogyan te élsz majd, olyan lesz ő maga.

Áldásom e frigyre, és hosszú éveket!
Kívánom, hogy soká együtt éljetek!

Akkor is kívánok sok boldog szép napot,
Ha majd őszbe fordul meghajlott korotok.

1986. december 18. Csütörtök.