A Kapitány balladája


Ülök a hűs vízparton
Búsan, némán, egyedül.
Csak egy kutya a társam,
De az idő így is repül.

Matrózok a ladikon,
Azt kiáltják :Előre!
A harsány hang fodrot kelt,
Hangos a Balaton felszíne.

Rohan a vitorlás,
Mögötte hullámarmada,
A Kapitány szomorkás,
Nem várják őt haza.

A vitorla fehérjét,
Narancsra festi az alkony,
A Kapitány bús könnyét
Elnyeli a Balaton.

Egy dal zakatol benne,
Nyelvén a bús dallam már,
De a dalhoz nincs kedve,
Csak bánkódni némán.

Egy holt ifjú jár fejében:
Olyan délceg, kemény féle volt,
De a habok elnyelték régen,
És nem hagyott mást, csak bánatot.

Lába őt egy hajóra vitte,
Hol matróznak felcsapott,
Kapitány lett, s járta a tengert,
Míg végül meglelte a Balatont.

S még mindig rohan a vitorlás,
Rajta használatlan horgonya,
S a Kapitány szomorkás,
Akárcsak jó öreg himnusza.