Létem, vérét hullató
Havon át sikló gyermek sikongás,
Elhomályosult tavaszi virág.
Ostobaságokat művelő
Megférfiasodott akácvirág.
Mit sem ér a játék, s komoly gondolat,
Rianása vagyok a kékeszöld jégnek,
Igaz létért késő kiáltó őrölt barom.

Létemben élek,
halálomban halok.
A kettő közt világgá kiálltom
hiú ábrándaim boldogságát!
Az új szerelmek régi véres csókokra
borogatás.
Testünkel éljük a jelent,
lelkünkel takargatjuk a múltat.
A test tévedése a lélek szenvedése.
Igaz csak egy van, mondják!
De hány?

Kőházam kőudvarán, kőházam
kőablakán megkövesedett árnyak
repülnek, és lepik el az éjszakát.
Lassan szállnak. A nehéz kőéjszaka
ellenáll.

Ahol megállnak, zölden borítják be
a kőporos éjszakát.
Kőbe vésett fájdalmak kiáltása hallatszik.
Kőberótt zokogások visszhangja száll.
Talán a semmibe?

Kőringyók ...