Jártam Párizsban sokat remélve,
láttam karácsonyesti fényeket,
de egy koldus mindig azt zenélte,
nem láttad idegen még a lényeget.
Ahol a Bastille éjsötét verme,
tán még mindig Francois Villonra várt,
s a Versaillesi kastély fényűzö terme,
mind-máig dicséri Lajost, a Napkirályt.

Aztán egy hajnalban a Szajnapartra érve
hol a szennycsatorna a vén folyóba tért
megrekedt életek szétfoszlott reménye,
rongyosok hada,a csatornában élt.
Úgy éltek ott sárban és mocsokban,
mint büdös lápban él a vadvirág,
s a távolban egy részeg azt dalolta,
hogy élni jó,és hív a nagyvilág.

folyt. köv.