Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.

Tenéked, ó bús Szerelem,
E rózsabimbót szentelem;
Nyájas, piros, s illatja szép,
De hajh tövíse szívet tép!

Föld-e lakod vagy fenn az ég?
Ragyogj felém örök Hüség!
S virágra mint harmat ha ...

Sziklai lyány, hívlak! \'Hívlak\': felel éteri hangod;
Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Sziklai lyány, hol vagy? remegő ajak ami reád vár,
S hű karok, és szerelem mennyei lángja velek.
Csalfa te rejtve maradsz; epedő rezgése szavadnak
Hév vala, s kebled, mint szirti lakásod, hideg!

Cseke, 1825. május

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Álmosd, 1813. június 18. után

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
\'Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
Láng emelé ...

Bú kél velem, bú jár velem,
Ki ránt fel kebléből?
Adj egy rózsát, hű szerelem,
Hajad szép fürtjéből.
Egy rózsát adj, hű szerelem,
Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem
Majd öröm vár készen!

Mért nyög, miért az esti szél
Bokor ernyőjében?
Mért fürdik a rózsalevél
Harmat hűs ...

Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Játszol, Fanni, velem, vagy tán álomra hajoltál?
Nem lakik egy helyt, ah, Morpheus és szerelem!

Álmosd, 1813 július 4.