Síron túlról, a maradóknak.


Elhagyta a lelkem
ezt a fáradt testet,
fájdalomtól, kíntól
megkönnyebbülve.

Szabadulva súlytól,
könnyedén ellebeg,
felhők magasába,
vagy még azon is túl.

Menekült madárként
bódultan keringek,
a végtelen égben
anyagtalanul.

Mégis-mégis valami
összeköt a földdel:
az eltéphetetlen,
az örök szeretet.

Nincs karom ölelni,
ajkam becézgetni,
hangom sem szólhat már,
szeretetem mégis a szívetek érzi.

Ha szellő simogat,
az biztos én leszek,
napsugár melegít,
elibéd én megyek,
madár, ha énekel,
dallamát én adom,
könnyű zápor hűsít,
abban tán én vagyok,
kedves álmot láttál,
még azt is én hozom,
jókedvű nevetést
arcodra én csalom.

Bánat, ha keserít,
sohasem én vagyok!