Éltem és ittam sorsomat sorsodból,
feléled sorsunk Te csodagyerek!
De föl nem éled az, amit megöltek,
eltemettek a viharvert, mostoha évek...

Az élet konokul, bitangul becsapott,
meggondolatlanul és hálátlanul elhagyott.
Csapásokat mért rád, erősen a végét,
idegsejtjeidbe töltötte halálos mérgét.

Hazátlanul egyetemi kiebrudalt,
etted magad, jártad haláltáncod!
A szerelem itala kedved csak beásta,
de elméd a gyógyírt benne sem találta.

Szívtelenek között árván koldultad életed,
kegyelemkenyér: - a munka lett volna -
s mi szánalom helyett a gondod megoldja!!!
Az ilyen terápia ma is; kincsek kincse volna!!

Nem halni, élni vágytál normálisan, tevőn...
kipróbáltan, viharokban megedzetten...
a költészet szentegyházát építette szíved,
hol az Úr hangja mindenkoron a hited.