Tavaszra várva
Még elevenen hull a hó,
szépsége oly elragadó...
szakállt növesztett az ág,
de le is hullatja a földre már...

Vacogva vissza-visszatér...
nem, nem búcsúzik még a tél.
Puhán fénylő a takarója,
bársonyos a nyoszolyája.

Pihen még a természet,
ágyában az enyészet.
Menti, ami menthető,
vesszen, ami veszendő.

Békés zene a téli világ,
lassító ütemű szava talán.
Öröme bennük sugárzó,
Nyugalma lelkünkben tanyázó.

Mint havat sodró szél
úgy jönnek szavaim még:
messze sodorják a fakult időt,
s ültetnek helyébe új erőt!

Boldog mosolyt bont a faág,
barázdákat fodroz a határ.
Virágillatot borzol a szél,
Így int végleg búcsút a tél.

Tavaszt várnak a szívek,
hittel telve a hívek.
Az alvó természet ránk
ébredőn kitekintve vár;

Szaladni vágyna megint,
magokat szórni kint:
a nem mozdulókra - csak legyint,
játszva egy nagyot kacsint.

A föld palettájára zöldet fest
fényt rajzol homlokán az est.
Kékül a tó vize, tisztul,
békülőn minden beindul.