Carpe diem 2.


Tiszta szívemből szeretlek szerelmem,
jóllehet nem vagyok képes szeretni
téged minden pillanatban, ámde te
kedves, mégis azt akarod, szemernyi

kétségem sincs efelől. Egyetlenem,
ez lehetetlen... Az ember szánalmas,
nem nagyon hisz az élet, a szeretet
és a kapcsolatok hullámzásában.

Sodródik az árral s reményvesztetten
küzd az apály ellen. Egyszerűen fél,
hogy nem tér vissza a dagály. Az ember
szeret ragaszkodni, tervszerűen két
fontos dologhoz: az állandósághoz,
a folytonossághoz, mikor pedig az
egyetlen lehetséges folytonosság
magában a növekedésben van, a

szabadságban, abban az érzelemben,
hogy a táncosok szabadok, kik alig
érintik az ugyanolyan ütemben
mozgó partnerüket. Mondhatnám azt is

az egyetlen biztos pont egy normális,
jó kapcsolatban, nem a nosztalgikus
visszapillantás, sem az , ha tovább is
előre várjuk vagy - horrorisztikus! -
rettegjük a jövőt, amondó vagyok,
a jelenben kell élnünk. Van egy hitem
szívem, fogadjuk csak el a kapcsolatot
olyannak, amilyen és carpe diem.

(Ajánlom soraimat A. M. L. –nek!)


(Budapest, 2011. május 6. Erdős Pál Attila)