Elmentél...


A hálóm ablakát kitárom
és a frissen száradt ágynemű
üde illatát beszippantom.
Egy új nap kezdődik, ám csend ül

a szobámra, ahová belép
a napfény, keresgél, s már sehol
sem találja őt. Nézegetek és
szenvedek, hol lehet, a seol*

nem lehet kiút, a halottak
birodalma nem várhatja őt.
Egyre csak keresem - katona-
ember pontosságával, a tőr

is belesimul a kezembe,
de megrettegek, merthogy megvan,
csak valahol a szép kedvesem
elmarad, ez felfoghatatlan,

csak tudnám hol keressem? Halkan
szólongatom, zavartan érzem
magam, tán furcsán hangzik, ajkam
magától nyílik s zár, félek

meg sem tudnám magyarázni én,
miért, de engem vakrémület
fog el - pánikolok. Várni és
gyötrődni oly nehéz, nélküle

üres az életem. Mikor nincs,
összegömbölyödöm az ágyamon
és újfent átérzem - kimondani
oly kegyetlen - mily nagy fájdalom

az ő elvesztése... Álmomban
és ébren egyre csak keresem,
és addig kutatok utána,
míg meg nem lelem szerelmem.

*(seol= az alvilág, a halottak birodalma)

(Budapest, 2011. május 25. Erdős Pál Attila)