Fekete korong - őrizd a hangját,
Dicső zenéje - őrizd méltóságát!

Hamvait egy sírásó gyűjtötte urnába,
S a rögös földüregbe életét lezárta.
Sötét volt akkor az élet köpenye,
Nagyapám, Nagymamám is itt hagyott örökre.
Bár nem hullott könnyem, a testem didergett,
Csak az otthon csendje volt nyugalmas kis sziget.

Félévvel ezelőtt, az egyik szeptemberi nap,
Arany sugarával alkony felé haladt.

Virágok díszítették a Művész nyughelyét,
Méhek döngicséltek szép virágok felé.

Ott álltam egyedül a hideg márványnál,
Felidézve őt múlt idők varázsán.

A közös gond azonban szívemből előtört,
Amiért ő küzdött az most meggyötört.

A Fény Városáért hiába csatázott,
Mint Jónás Ninivébe, pusztába kiáltott.

Szabadság, Haza, s a Munka, mit sem ér
Ha lelkünk bombázzuk, s nem élünk egymásért!

Bomba most nem úgy hull, hogy égből pottyanva
Milliók testrészét tépi darabokra,

Hanem, hogy lelkét az embernek megtöri,
S mindenkit kijátszva álarcba öltözik.

Békét úgy hirdet, hogy vérontás gyönyör,
Amely sok régi bűnt, végleg kisöpör!

Eleink nyomdokán nem adjuk a hont,
Köpenyt cserélve megmarad a gond!

Nem lehet álmodni nép helyett egy népet,
Ezzel sérteni meg elhunyt őseinket.

\'Kint\' könnyű gazdagság reménye kecsegtet,
Ezért vándorol ki néhány reményvesztett.

Pedig kalandorság, hogy színtelen eszmének
Áldozza fel azt, hol színesebben élhet!

Hevesen lázong a tüzes ifjúság,
Arról álmodik, hogy jön majd egy új világ!

De mégis bosszantó, hogy értékünk becsmérli,
Kényelmét elvárja, s hogy ingyen adják néki!

A megvívandó csatát oly büszkén vállalom,
Amit elkezdtél, jó szívvel szolgálom.

A hófehér hattyúdalt javunkra használom,
S közös céljainkért a Halált is kaszálom!


1987. február. 10. Kedd.