Lehunyt a Nap utolsó sugara,
És én itt maradtam újra magamra.
Magasba száll a Remény füstje,
De a Reménytelenség a pokol kapuját
Döngeti napok óta egyre, csak egyre,
S a Magány járja át a pusztaság útját.

Zokogva hullnak alá az esőcseppek
S a könnyeim elárasztanák a Földet,
Ha nem apadt volna olyan hirtelen
Lánggal ki egy meg nem értett Éjszaka
És egy hiábavaló életmozzanat undorító
Vaksötét, mindent elsöprő hatására...

Oh, Élet! Mit és miért tetted velem?
Elveszteni a fejet egy szempár
Ragyogó, hamis pillantására és
Utána? Álmatlanul forgolódni, várni
Egy örökkévalóság megsemmisítő érzése
Után... Amely... Mikor fog elmúlni?

Bárcsak soha ne kerültem volna édes
Szemeid kábító pillantása elé, akkor
Se és soha... Talán könnyebb lenne
Elviselni a kereszt súlyos terhét
És a szenvedések kínpadját nem járnám...
De ott voltál... és ott voltam... akkor! Együtt!

Megfognám dobogó szívem és kitépném,
Elszakadnék tőled, mint egy gyenge fonal,
Nem kúsznál gondolataim, emlékeim fájó
Örvényének zuhatagába, nem lennél itt,
Nem fájna a tudat, az emlék, az érzés,
Nem fájnál Te, mindennel ami nekem vagy.

Lesújtó ismeretlenségbe merülnék, menekülve
A múlt, a jelen, a jövő elől, nem tudnál
Üldözni, mint egy sebzett, kínlódó vadat,
Nem tudnál marasztalni, maradnál csak
Egy emlék, amelyet alkonyatkor útnak
Engednek és virradatra elfelejtenek.

Mi terve volt a Sorsnak, azzal, hogy
Téged az utamba hozott azon az őszi,
Hideg reggelen? Darabokra szakítani a szívem,
Megmérgezni az életem, a porba tiporni
Mint egy jelentéktelen csúszómászót?
Sors! Sikerült! Legyőztél! Nyertél!