Az irigység alaktalan, bűzös massza.
Sárga pergamen szín ujjával a gonosz,
törékeny lelkedet csúful összemarja,
míg rendetlen rímpárok között lajstromoz.

Butasága leple művedet takarja,
tehetségedet elfedi üvegdoboz.
Szótagszámok eltérése őt zavarja,
melyet értéktelen tanáccsal viszonoz.

Kíváncsi vagyok, versem majd hogy csavarja,
belsejében kíméletlenül mint motoz.
Szinte látom, ahogy fafejét vakarja,
mi legyen a végítélet, ha oszt-szoroz.

Lásd kedves kritikusz, engem ez nem hat meg,
épp felrúgom a rímet, ami oly nagy bűn.
Ha hallgatnék rád, lehetnék elmebeteg,
én saját betűhegedűmön játszom hűn.