Az én botom egyszerű, közönséges kampósbot,
Cseresznyefából faragták énnekem ezt a botot.
Nagy becsben áll ő énnálam, hiszen engem támogat,
Nélküle én már nem teszek sem rövid, sem nagy utat.


Pedig nehezen indult el közöttünk a barátság,
Hiúságból nem akartam, hogy közöm legyen hozzá.
Otthonomban próbálkoztam fogást találni rajta,
Ide-oda tébláboltam, ő kísért mindenhova.


Lassacskán pedig rájöttem, hogy megkímél egy, s mástól
Egyszer földig hajolástól, máskor a létrázástól.
Szépen kezdtem megkedvelni ezt a nemes jószágot,
Többet segít bárki másnál, s nem duzzog, ha kiáltok.

Mikor pedig összeszoktunk, kimerészkedtem vele,
Nem érdekelt kinek tetszik, vagy ki sajnál le érte.
Sohasem válok el tőle, hűséges kis társam ő,
Nem félek, ha velem szembe állat, vagy rossz ember jő.

Mert két vége van a botnak, egyik, ami támogat,
Ha a másikat markolom, nem ismer ám irgalmat!