Amikor leszáll a csendes éj,
S a kedvesem nyugovóra tér.
Nekem akkor születik meg az ihlet,
Hogy szerelmes verset írjak én Néked.

Ilyenkor engem elkap a magányom,
Együtt lenni veled, ez a hiányom.
Tudom Kedvesem, Te is ezt érzed,
Mit kettőnk iránti vágyunk ébreszt.

Ölelhetne más nő, gyönyörű és tiszta,
S figyelhetne oly szép, könnyű szavaidra.
Te tudod sok könnycsepp áztatja arcom,
Nekem meg kell vívni, szerelmi harcom.

Úgy hiányzol nekem, mint éhezőnek a kenyér,
Mit az eszem tud, a szívem nem ért.
Tudom mért nem jössz, pedig szeretsz,
Repülnél hozzám, de a munkád nem ereszt.

A sötét éjszakában, oly gyorsan, eltűnik a fény,
Nagyon szeretlek, szavakba nem tudom önteni én.
Úgy csillog most szívemben a szerelem,
Mint az eltűnt fény, úgy kellesz most nekem.

Bárcsak egyszer foghatnám a kezed,
S tudom neked is, ezt súgja az eszed.
Várok én Rád, ameddig csak élek,
Csak sajnos a csalódástól, állandóan félek.

Csalódtam már eleget az életemben,
S ez sok mindenben visszatart engem.
Nem vagyok különös, ebben biztos vagyok,
De örökké várlak, s ettől felragyogok.