Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…

A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!

Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós ...

Jelentése: Sürgős! Azonnal! Sietni!

Bizony állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem,
Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg… biza' a fejemben.
El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem?

Átölelem én a pillanatot és remegve kérem, hogy engem
Ölelésben élni hagyjon, dideregve túléljem szürkületem!
Erre az oximoron ...

Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…

Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne ...

Táj, hegyekkel, mezővel, -
most olyan, mint egy festmény,
amely nemrég még ott volt
Pető Csaba ecsetjén,

és kék alatt fehéren
két ló is legel rajta,
s fent, kékben, fehér álmát
felhő magasra tartja.

Az ember eltűnődik:
tényleg elvész az álom,
ha megálmodott élet
nincs már a láthatáron?

Vagy vihar visszahozza,
tükrében ...

Egy álom lehet olcsó.
Egy álom lehet drága, -
de én nem viszem álmom
a vásáros világba.

Mint vihetném? Az álmom,
elképzelt álom: Szépség,
mely átadja szíveknek
szívből jött Messzeségét.

Koncért kapkodó kalmár
engem dehogy szeressen,
ő a lelkét eladta
hazában: becstelenben!

Nem gyűlölöm, de mégis
érezze azt: ...

Telem rég megtaláltam…
Ősz kezdetét kerestem
távozni készülődő
nyárról susogó csendben.

Ég látszatra még kék volt.
Lombok látszatra zöldek.
A fű már szikkadt sárga.
Lila lángok köszöntek

kis tornyok tetejéről,
és hoztak éber álmot
léleknek, szívnek, szemnek:
kinyílt bogáncsvirágok.

Színükben égi méz ...