Nagyon szeretem a drága unokáimat,
A csicsergésüket az ő dumájukat.
Mikor először ölbe vettem őket,
Soha nem felejtem, hogy szemem előtt nőnek.

Nagyon jó, hogy vannak nekem,
Hisz nélkülük üres lenne az életem.
Sokszor velük voltam, kis és nagy korukban,
Néha volt részünk cifra kalandokban.

Mint három okos, s olykor engedelmes,
De néha kicsit rossz és sejtelmes.
Néha precízek, pontosak, de néha lusták,
De hiszen ezt ők, mindhárman tudják.

Néha hízelegnek, próbálják a rosszat kezelni,
Mert tudják, hogy engem könnyű a lábamról levenni.
Próbálom mindig hinni, hogy úgy van az,
Pedig tudom, hogy nem minden ugyanaz.

Kicsik voltak, de lassan felnőnek,
Mikor felnőtté válnak, majd elmennek.
Az évek múlnak, s elszállnak felettünk,
Mi észre sem vesszük, de idősebbek lettünk.

Sokszor gondolkodom, s az jut az eszembe,
Mikor kicsik voltak, ott ültek az ölembe.
Ma is várom Őket, s féltem mindmáig,
Mert büszke vagyok rájuk, Ők az unokáim.