Ősszel, mikor sárgulnak a fák,
S hullanak levelek, törik az ág.
Csak is Terád gondolhatok,
Mert Te vagy, kire számíthatok.

Rád gondolok és álmodozok,
S csak a szép emlékek maradnak.
Elmúlnak a fájó gondolatok,
A remény marad meg magamnak.

Talán örökké csak Téged vártalak,
S boldog voltam, amikor megláttalak.
S az a két gyönyörű, barna szemed,
Átvilágítja egész testemet.

Előbb megvédtél, s féltettél,
Két karoddal el nem engedtél.
Én viszonoztam a védelmedet,
S Téged én el nem engedtelek.

Álmodat most is őrzöm még,
Pedig felébredtél már rég.
S látom elvisz a messzeség,
A lelkemben ott lapul a vég.

Ha egyszer elnyel a temető földje,
Majd minket is elrejt az ég kékje.
Mi is egyszer mindent itt hagyunk,
Bármennyire fáj, egyszer meghalunk.

Ha az őszi éj könnyeket fakaszt,
Már nem kell várnom a tavaszt.
A ködben, mely leszáll utánad,
Emlékünk elvész, de valami megmarad.

Ha messze is leszel, hallom szavadat,
Mely fülembe cseng, de belőled fakad.
Szádból hallani annyira jó: Szeretlek!
De tudd, hogy én soha el nem feledlek.

Bármit is hozhat, kettőnknek az élet,
Bármennyire is megtörik a lélek.
Csak tudd, hogy én melletted leszek,
S míg szükséged van rám, fogom a kezed.