Oly szép, amikor jő fel az alkonyat,
Könnyű, lágy szellő, simogatja arcomat.
Úgy várom, hogy jöjjön az a pillanat,
Mikor én simogathatom, gyönyörű arcodat.

Várom az estét, mikor álomra hajtom a fejem,
S az álmomban tudom, hogy te is ott leszel velem.
Boldogok leszünk, egymás karjaiban,
S örökké velem leszel, de sajnos csak álmomban.

Minden reggel mikor fel jő a nap,
Szeretném, ha velem ébrednél, minden nap.
Sajnos ez illúzió, mit folyton kergetünk,
Tudjuk, hogy egymáséi, soha nem lehetünk.

Mért ily kegyetlen, gonosz ez az élet?
Mért hagyja, hogy boldogtalanul éljek?
Bízhatom a véletlenre, nyomorúságos életem?
Reménykedhetem, hogy egyszer örökre itt leszel velem?

Nem tudom, nem akarom, tudomásul venni,
Hogy mi ez ellen semmit nem tudunk tenni.
Kénytelen, kelletlen törődöm majd bele,
Hogy soha az életben, nem lehetek vele.

Van egy mondás, melyben a remény hal meg utoljára,
Rábízom magam, a véletlenek gondjára.
Talán eljön számunkra is az az idő, egyszer,
Mikor élhetünk együtt, mint két szerető ember.