Lenka!
Verem dobszóra;
Szerda
Este hat óra
Hívott találkozóra.

A Deák téren
E reménytelen
Szerelemről mesél
A szél.

Azon a napon
Nem volt bár kalapom
Emeltem kezem
S a láthatatlan kalapom
Feléd lengettem.

A Vénuszi dobogó
Legfelső fokán
Állt egy leány!

Aranyérem csüngött
Mellei között,-
Aranyserleg kezében,
Kitört vidám nevetésben,
Ahogy a serleget maga fölé emelte,
Nem felém, - más felé pukedlizve.

Te voltál!

Előtted álltam.
Sorsodat rémülten csodáltam.
Rémülten, mert szerelmes lettem
Beléd, te kedves ismeretlen!

Könnyes szememet
A dobogó mellett
Észre se vetted.

Lejöttél a dobogóról, -
Ismét lány lett a szoborból!
Rajongóid tolongtak feléd,
Érintésedet keresték.

Elindultam távolodni tőlük,-
Fájt az örömük!

Ők nem úgy szerettek,
Ahogy én, - téged!
Sajnos nem érek fel
E magaslathoz, - érted!

Lenka!
Volt egy szerda,
Hatot mutatott
Akkor a parkóra.

Elmondtam álmomat,-
Ilyennek láttalak!

Az aludni térő alkonyi szél,
Még ma is,
Az akkori fájdalmamról regél.

2011. 04.25. hétfő.