A katona, az álmok katonája,
onnan jött, ahol vörös volt az ég
vértől, vágytól, tűzvésztől, szabadságtól,
pokol és menny gyújtott vörös zenét.

A katona ment, lengő árnyfalak közt.
Fent hold gurult: lángfehér félelem,
de bátorságát Álomisten adta:
kegyetlen Szép, szívközel-Végtelen.

A katona ment, majd leült egy kőre.
A ...

A Végtelen leült velem egy nyárban,
leült, és máris ott játszott velem
fény-, s árnykockákból kirakott sakktáblán.
A kék körülvett: gyermek életem.

A Végtelen szólt: - Sakk! Akkor még halkan.
Később láttam: vér vörös színe ég
múlt-sakktáblákon, s haldokló virágok
szirmain bágyadt, könnycseppes mesék.

A mattot várom már, s ...

Csöpp világok, párolgó tavaszkertek
esők után, ha nap sétál, melenget
földet, s hirtelen újra ott a kék ég
sugárlétráin ereszkedő szépség!
Elénk ugrik tréfásan-hiún sárga.
Dalpirost dúdol tulipán virága.
Hangya elfut, mint menekülő ember
(ami űzi, - rokon a félelemmel?),
s bár hazája csak érzések hazája,
jobb volna-e, ha tudásra ...

Madarak íve, amit röptük rajzol,
s hoz vissza olykor elmúlt pillanatból,
vagy víz gömböcske, mit volt öröm, bánat
fényesít, de már csupán önmagának..

Eltűnődöm: a sok-sok apró részlet
mint fedi el a szemnek az Egészet
kis életekből.. és létezik-e Élet,
s mond-e róla maradandó meséket
Idő, amely nem lesz önmaga foglya,
s a ...

Mesét írnék, fülelek: a szívemben
milyen mese sír? Felzokog a Nincsen.
Kifosztott tájon kár kiált át káron,
de telt zsebűből nem kél szánom-bánom.
Keresztpogányság, megtévedt magyarság!
Igaz mesében mindig lélek, nagyság.
Igaz mese, ha kell, dicsér és vádol, -
nem hallgat fényről, - és nem hallgat árnyról,
önhaszon-lovagrendet mélyen ...

Nincs furcsább tárgy, mint ez a hosszú-hosszú,
sokszínű csík, amely, mikor lecsap,
fel-felvillan aranyfogsor-ígéret,
selyemgyönyörrel befont pillanat
kéje kacsint kéken, bűvös-pazarlón
test árasztja csábító melegét,
de más helyen, az árnyaktól sötétlő
korbácstest-részen hold jajong zenét,
fehéren izzót, s meggörnyed a lélek,
s ha ...