Valamikor réges - régen, még a csodák idejében,
Gondolt egyet a Jóisten: teremtsünk azt, ami nincsen.
Játsszuk azt, hogy szaladgálunk, egy sárgolyót rugdal lábunk,
Legyen kerek, jól guruló, ide - oda pattintható!

Legyen rajta néhány dudor, ha megáll el ne guruljon.
Legyen itt – ott sima, lapos, sosem volt még ily alapos.
A teremtés komoly dolog, mi kell még rá? víz, mely bodor,
Párologjon felhőt szülve, szél hordozza körbe - körbe.

Kell még világosság rája, hadd lám, van-e más hiánya?
Van bizony, de nem tudom mi? Olyan lélektelen, semmi.
Ha napot teszek melléje, világítsa, melegítse,
Termővé válik felszíne? Megfigyelem, hogy így lesz- e?

A Jóisten figyeli a sárgolyót, ilyen játék kezében még sosem volt.
Nézegeti, az magát hogy formálja, állatot és növényt nevel, úgy látja.
Milyen szép lett ez a golyó, van már rajta tenger, folyó,
Két sarkán a hó szikrázó, felettük kék ég ragyogó.

De még mindig van hiánya: nincsen neki fia, lánya!
Ez lesz most a legnehezebb, teremteni a lényt, embert.
Verejtékkel, sok munkával, létrehozta ősünket,
Nem gondolta, hogy fő műve, tökéletes sosem lesz.

Sopron, 2oo7. December, 11.