LÁTOMÁS A JÖVŐBE


A város falai leomlottak,
A hegytetőn a romos vár csendes,
A védők szabadok, de halottak,
E történelmi hely múltja véres.

Szülővárosom halott szegletén,
Tört üvegek némasága között,
Tébolyító gondokkal állok én:
Lázadó, feketébe öltözött.

Valaha a parkban kies tó volt,
Körötte emberek jártak, ültek,
Színes madárraj vidáman dalolt,
S szemtelen kölykök kergetőztek.

Ám a tó hűs vize régen felforrt,
Az emberek mind sötétek lettek,
A szabadság eszméjéért vér folyt,
De halálos hadigépek jöttek.

És a falak, melye között laktam
Én is, és a többi forradalmár,
S ahol verseimet megírtam,
Mind csendbe burkolódzott, halott már.

Mi voltunk, kik meglátták legelébb
A lesben közelítő elnyomás
Vérben áztatott, markoló kezét,
Miben nincsen egészséges gátlás.

De a tomboló pusztító szelek,
Mik zászlóinkat vadul cibálták,
Már réges-régen elcsendesedtek,
És a protestálók vagy meghaltak,

Vagy beletörődtek, sorba álltak.
Már csak én vagyok egyedül itt,
Hova az emberek már nem járnak,
S nincsen bennem, se remény, se hit.

S hallom a távolban egyszerre
Kántáló, bénult agyú emberek
Tömegét, amint hazug mesére
Egy lelketlen dicshimnuszt zengenek.

S mindez azért történt, mert későn
Fogott össze ember az emberel,
S a pokolba indult, egy lépcsőn,
A társadalom pompás fényével.