Másfajta álmomban két gyermek labdázott hímes tarka réten,
Mint a leggyönyörűbb Grimm írta mesékben.
Alkony után mindig ily képről regéltem,
Ha ébrenlétben nem volt már semmi esélyem.
Halvány holdvilágnál sérült, béna testem
Pizsamára vedlett, s ágyba bújt esetlen.
Párnámon mindig könnyel telt szemem,
Fennlét és álom miért nincs egységben?
Egyszer meghívta húgomat, s ő magával vitt engem,
Édesanyjával egy albumot böngésztem.
Kora ifjúsága tárult szemem elé; \'neki születtem!\'
Sóhajtottam halkan, lelkemben befelé.
Eljött hozzánk is egy gyermekzsúr kapcsán,
Üvöltött a magnó, pörgött az Illés – szám!
Kivirult az arca egy világslágert hallván,
Erre táncolt akkor, ez dobolt a sarkán!
S mert el akartam nyerni hófehér karját,
Ezért fáj, ha látok - még ma is - vérpiros rózsát!
Zsebkendőjét meg; hogy őriztem akkor!
Elvesztette nálunk, pont a búcsúzáskor.
Párnám alá dugtam, és szagoltam az éjben,
Tündéri alakját ezzel idéztem!
Ezután eltökéltem, hogy rímekbe szedem
Azt a legszebb érzést, mit ő váltott ki bennem!
A verssorok között nem volt bizony összhang,
A képkáoszt kísérte vihogás és gúnydal.
Ám szívemben az érzelem túl dús volt s pazar,
Nem törődtem azzal, hogy másokat zavar.
Zagyva képsorokkal traktáltam sokakat,
Erre maróan gúnyolt, s felbujtott másokat.
Őrlődő lélekkel én csak azt rebegtem:
Nekem nem kell más nő, más ne szeressen engem!\'
Ekkor visszájára fordult minden ékes dolog,
Szerencsére hozzá Fortuna bekopog.
Magamban ordítottam: \'ha magad adod másnak,
Szerelmet vallok én, minden jött-ment lánynak!\'
Tudom, így vágtam el egy életre az utam,
Hiába szánom - átok ül már rajtam!
Séta címén azért bolyongok céltalan,
Amit irántad érzek, az számodra sorstalan.
Legyél nagyon boldog, hogy vigasztaljam magam, -
\'Bár mártírrá tettél, ez nem volt haszontalan!\'

1972. szeptember 30. Szombat.