Nagy szerelem volt a miénk,
S hamar férjhez is mentem.
Hosszú évekig boldogok voltunk.
Úgy éreztem örökre belé szerettem.

Évek teltek el boldogságban,
Nem volt köztünk probléma semmi.
De ez egy idő után múlni látszott,
S már éreztem, nem tudok boldog lenni.

Évekig gyötrődtem, de tudom hibáztam,
Hagytam magamat elhanyagolni.
Sokáig társas magányban gyötrődtem,
De soha nem akartam összecsomagolni.

Nem érzem már mellette nőnek magamat,
Mindig vágytam, hogy közeledik felém.
Vágytam arra, hogy megfogja kezemet,
S talán újra szerelmet önt belém.

Nekem nagyon fontos a gyöngédség,
Türelemre, figyelemre vágytam mindig.
Megpróbáltam közeledni hozzá többször,
De nem jutottam tovább el arra a szintig.

Nekem hiányoznak a forró csókok, ölelések,
A szeretet, mely boldogsághoz vezet.
Ha egymás kezét fognánk most is,
Nagyobb lenne köztünk a szeretet.

Együtt talán le tudtuk volna győzni az akadályt,
Mely a boldogtalanságunkhoz vezetett.
Sajnos nem ültünk le megbeszélni,
S a kettőnk szerelme így elidegenedett.

Most keresem a szót, keresem a megoldást,
De egyenlőre nem látom magam előtt a jövőt.
Boldogtalanságban sem akarok élni,
De játszani sem akarom a hűtlen szeretőt.

Ha bármikor megcsap a szerelem szele,
Talán engedek a vágyakozó kísértésnek.
De őt soha nem hagynám magára,
Még akkor sem, ha mások ezért elítélnek.

Ha életem örökké boldogtalan marad,
Akkor sem tudom elhagyni sohasem.
Mert úgy érzem nekem ez a sorsom,
S én becsülettel teljesítem küldetésem.