Múlnak az évek, s egyre csak rosszabb,
S az élet, mit nélküled töltök, mindig hosszabb.
Semmi nem biztos, csak ami megtörtént,
S tovább járjuk a jól kitaposott ösvényt.

Itt ég ajkamon emlékül a csókjaid íze,
Az nem lehet, hogy csak ennyi volt, s most vége.
Bármennyire is titkolom örökké érzem,
S érzem, hogy állandó szerelembe kell égnem.

Ha titokban hozzám bújsz, eléget a vágy,
Érzem nem kellene nekünk, csak egy ágy.
Hol szerethetsz, imádhatsz, csókolhatsz,
S lágyan, gyöngéden két karodba foghatsz.

Érzem, hogy egyre beljebb sodródom,
S mindig jobban, csak rád vágyódom.
A kiutat ebből mégsem keresem,
Mert hatalmába kerített az őrült szerelem.

Érzésem egyre erősebben befelé húz,
S ez az érzés, mely érzem összezúz.
Kérdezem magamtól, miért mentem bele?
Érzem, felkavartam kettőnk lelkét vele.

De azt éreztem őrjítő a titokzatossága,
S megszédített engem, vonzó sajátossága.
Szerelme őszinte, mint a gyermek gagyogása,
Oly kedves, tündöklő, mint a nap ragyogása.

Hiányod lététtől örökké szenvedek,
S, ha hozzám érsz én rögtön kísértésbe esek.
Tudom, hogy szeretsz, tudod, hogy szeretlek,
Ez a két szó tartson össze, örökre bennünket.