Félek lehunyni szemem bárhogyan is nyomaszt,
bárhogy húz a fáradtság mert tudom megkopaszt.
És mire felébredek elvesz tőlem majd mindent,
valami új dolgot hoz, valami nagyon idegent.

Tudom jól nem látlak többé már nem kérdés,
bárhogyan is bizonygatod erősebb az érzés.
Nem hiszem már többé, hogy mindig így marad,
hogy az út körbe fut meg soha nem szakad.

Bár tudnád milyen érzés ülni itt melletted,
mindaz mitől féltem te most megtetted...
Órákig szótlanul ültünk, meg nem sértetted,
a csöndet nem törted át, te nem is értetted.

Mi ez a fájdalom mi engem felemészt lassan,
kezdek rádöbbenni nincs szó mivel elmondhassam.
A magány nem azt jelenti, hogy egyedül vagyunk,
nem is azt ha elmegyünk ha valamit hátrahagyunk.

A magány az, mikor valaki mellett szótlanul ülünk,
kivel éveket töltöttünk egyre messzebb kerülünk.
Egyre csak távolodunk maradni már csak egyikőnk akar,
Ez az érzés mely körbe fon betakar, lassan szívembe mar.

Tudom nagyon fog hiányozni minden mi te voltál,
minden pillanatunk, minden mit valaha szóltál...
Hétköznapi életed minden percének csodája,
tudom már vége ennek is, ezután más csodálja.

Félek lehunyni szemem hiába is tudom,
szélmalomharc csupán ördögi köreim futom.
Mégis félek ha elmúlik most a pillanat,
még rosszabb lesz mi nekem itt marad.

Budapest. 2011.04.27.