Történet egy emberről ki nem tudott,
szembenézni vele előle annyit futott,
nem fogta fel nekik csupán ennyi jutott,
helyette az igazságra meséket aggatott.

Aznap mikor hazaért nem tett semmit,
nem kért tanácsot, nem hívott fel senkit.
Az utcájukba fordulva eltörölte könnyeit,
megóvja gyermek lelkük naiv igényeit.

Megfogadta nem töri meg őket a halál,
gyermek lelkükből semmit fel nem zabál...
Még akkor is ha tudta jól csak napokat,
csupán órákat nyerhet és nyelt nagyokat.

Élete talán legnehezebb időszakában,
egyetlen hang sem képződik torkában.
Még csak a fájdalom kies zöngéje sem,
hazaérve csak nézte őket csöndesen.

Ebben a tökéletlen, anyagias, hazug világban,
egyedül az ő elméjük nem volt fogságban.
Egyedül ők ketten voltak őszinték és tiszták,
érzelmeiket az egymás közötti bizalomra bízták.

Egyedül ők ketten voltak annyira összhangban,
aurájuk körül vette őket, békéjük osztatlan.
Oltalmazó fátylát borítva ártatlan érzéseikre,
válaszaik megszülettek fel nem tett kérdéseikre.

Két ártatlan gyermek meg hogyan értené,
szívükben alkotott képét megsemmisítené.
Csak nézte őket, amint csöndben játszanak,
olyan nyugodtnak olyan békésnek látszanak.

Egyikük felállt és azt kérdezte tőle riadtan:
Anyu hol van? Talán haragszik? Talán miattam?
Miért nem jött haza hiszen már későre jár?
Szerette volna elmondani de szavakat nem talál.

De, hogyan is tehetett volna másképpen,
mintha az élet játszana vele próbaképpen.
Hogyan viselje el mindezt méltóképpen,
hogyan maradjon ember kiváltképpen?

Hogyan mondhatná el nekik kíméletesen,
lelkük, hogyan jöhet ki ebből győztesen?
Ezekre a kérdésekre nem talál választ,
hazugságaiban talál egyedüli támaszt.

És teltek a napok minden órával nehezebb,
szívének dobogása minden perccel hevesebb,
minden pillanattal közelebb kerül az őrület,
a vég határához ahol nem lesz könyörület.

Majd eljött a pillanat számára mikor nem tudott,
mikor elfogytak a hazugságok más nem jutott,
csupán az igazság rideg érintésének borzongása,
arcára kiült minden fájdalma őrült szorongása.

Meg se kellett szólalnia már sejtették mindketten,
a kisebbik gyermek zokog a nagyobbik megretten.
Átölelik egymást, szemükből sugárzó fájdalmuk,
nem volt akkora mint édesapjuk iránti szánalmuk.

Anyu elment... Hangzik el mondat majd csend lett...
Halk sírás hallatszik többet mondani nem kellett.
A két gyermek már tudta jól már érezte azt,
erre a fájdalomra soha nem lel többé vigaszt.

Budapest. 2011.04.13.